Miután kissé méltatlankodva vettem tudomásul, hogy az én szennyesem bizony ki lett teregetve, és hogy a camino-s élmények leírása meglehetősen egyoldalúra sikerült, Máté azt javasolta, írjam meg az én verziómat is. Először csak duzzogtam, de másnap reggel úgy keltem fel, hogy igenis szeretném a saját érzéseimet is megfogalmazni, hiszen én teljesen más formában, más élményekkel éltem meg ugyanazt a camino-t.
Mielőtt belekezdenék, el kell mondjam, hogy nem volt könnyű visszaolvasni a párom gondolatait rólam, habár tudom, hogy mindent, amit észrevett és leírt, szeretetből tette. Valójában meglepődtem, mennyire belém látott, és persze, hogy a legérzékenyebb pontjaimat találta el. Azokat, amikkel dolgom van.
Technikai részletekbe nem megyek bele, azokat Máté már leírta. Arról szeretnék inkább írni, hogy nőként milyen kihívást jelentett az út, illetve milyen szembesülések történtek velem (velünk). Én is kihangsúlyoznám, hogy amiket leírok, azok csak SAJÁT érzések, meglátások, Máté gondolataitól teljesen függetlenek - ő minden esetben homlokegyenest a képzelgéseim ellenkezőjéről biztosított.
Eltérés a megszokottól - női életérzés koszosan, büdösen, szőrösen
Alapvetően utálom, ha a megszokott rutinomba valami belerondít. Tudtam én, hogy ezzel az úttal a saját „levesembe” köpök bele, mégis bevállaltam.
Iszonyatosan féltem előtte.
A legnagyobb félelmem az volt, hogy nem együtt jövünk haza. Rettegtem attól, mi jön ki belőlem az út során, mit ismerek még meg magamból, hogyan viselem majd a kissé nomád körülményeket, vonzó tudok-e maradni a párom számára... és még sorolhatnám. Bizonygattam is neki, hogy ki fog ábrándulni belőlem, hiszen az út során nem lesz csini ruha, ápolt haj, na meg szőrtelen láb. Ő erre azt válaszolta: neki tök mindegy, hogyan nézek ki, szeret és kész. És valóban mindegy is volt: hálás vagyok neki, amiért minden nap biztosított róla, hogy számára én vagyok a legszebb.
Szóval igen, én is olyan nő vagyok, akinek fontos a külső. Talán kicsit jobban is a kelleténél (bár a sminkelésről időközben leszoktam). A sokadik hét környékén már kezdett idegesíteni, hogy ugyanazokat a ruhákat hordom, hogy robusztus túracipő csúfítja el a lábamat, vagy hogy sportmelltartót viselek, amiben csak még kisebbnek tűnnek az amúgy is kicsi melleim. Azt képzeltem, szabadnak fogom érezni magam ebben az egyszerűségben, de nem így történt. Hiába nem érdekelt mást, mi van rajtam (hisz senki nem ezért jött), engem zavart. És talán ez volt az első jelzés arra vonatkozóan, hogy nem vagyok jóban magammal, a testemmel. Nem tudtam nőnek érezni magam. Állandóan azt néztem, más lányok hogyan néznek ki, mit hoztak magukkal. Nálam nem nagyon voltak kencék, mert csökkenteni akartam a súlyt, na meg úgy voltam vele, ott úgysem számít.
Hát az én lelkemnek mégiscsak számított.
A hajam állandóan össze volt kötve, két nap után bezsírosodott, korpásodott, a kinti poros körülmények még rontottak is az állapotán. Egy nappal indulás előtt gyantáztattam a lábaimat, de már három hét után legszívesebben csak hosszú nadrágban jártam volna. És ilyenkor jöhetnek azzal a szöveggel, hogy úgysem nézi senki, ha engem viszont baromira zavar és frusztrál. Csökkent értékű nőnek éreztem magam azzal a kinézettel. Más mennyire örülne, ha nem kellene többé melltartót hordania, nekem bezzeg úgy hiányzott, mint egy falat kenyér. Amikor belenéztem a tükörbe, mindig egy kislányt láttam. Azt, aki tinédzserként voltam. Visszajöttek az emlékek arról az időszakról, amikor én voltam a ragyás, a lapos, a sovány, a csúnya és az alaktalan. Az összes osztálytársnőm gömbölyödött, szépült, én meg mintha megálltam volna a fejlődésben. Semmi önértékelésem nem volt, sőt egészen késő egyetemista koromig azt gondoltam magamról, hogy a csúnyák és értéktelenek közé tartozom. Az úton bebizonyosodott, hogy ez még ma is így van. A tinédzserkori sérülésektől úgy látszik, nem sikerült teljesen megszabadulnom. Több mint harminc napon keresztül kellett a fáradt, nyúzott és izzadt arcommal szembenéznem, amit aztán a külvilág felé is kénytelen voltam kitárni. Emellett cipeltem a testemet, amit nem szeretek, rajta a zsákkal, ami először a vállaimat nyomta, majd miután a súlyt áthelyeztem a derekamra, onnantól a női szerveim nehezültek el (később enyhe alhasi fájdalmat is okozott már a táska cipelése). Ezzel együtt pedig talán a nőiségem is a zsák nyomása alá került. Eltűntem alatta, mintha megszűntem volna nőnek lenni. A bőröm csak ott barnult le, ahol a ruhák nem takarták, ráadásul hámlott és ráncosodni kezdett. A testem apránként változott, amivel nem tudtam kibékülni.
Lehet azt mondani, hogy hiszen tudtam, mire készülhetek. Csak ott döbbentem rá, hogy erre sehogy sem tudsz felkészülni. Az tény, hogy sokkal koszosabb helyekre számítottam, és végső soron annyira nem kerültem leharcolt állapotba, de még ennyitől is rosszul voltam. Pedig semmi halálos nem történt, egyszerűen csak olyan szituációba kerültem, ahol megtanulhattam volna elengedni a külsőségekkel szemben támasztott elvárásaimat (meg mást is, de erről később), meg azt, hogy nem attól leszek (jó) nő, hogy szőrtelen a lábam, vagy magassarkút viselek. Ott benn kellene éreznem, hogy elég szép és elég jó vagyok - sem több, sem kevesebb. Azonban a médiából áramló hatások sajnos engem is elérnek, és hajlamos vagyok elhitetni magammal, hogy úgy nem vagyok elég vonzó, ahogyan természetes állapotomban létezem. Mi is a természetes? Hát pontosan az, amit a camino-n látsz. Természetes, hogy izzadsz, hogy szőrös vagy még nőként is (!), sőt az is természetes, hogy a hajad gubancos és zsíros. Ez az alap. A többi csak felkent maszk. Azonban ezt akkor és abban a helyzetben nem tudtam elfogadni. Csak az tudott érdekelni, mennyire cikisen érzem magam a túracuccban egy bárban vagy egy étteremben ülve. Előfordult, hogy valahová pontosan azért nem mentem be, mert úgy éreztem, nem vagyok megfelelően öltözködve, esetleg izzadtságszagom van, vagy látszik a 20 km alatt összeszedett por a lábszáramon. Máté ezzel egyáltalán nem foglalkozott - és örültem volna, ha ugyanígy gondolkozom én is. Talán az volt a legröhejesebb, amikor egy kebab bárban ücsörögve több, erősen kisminkelt spanyol lány jött be, akiknek a láttán elszégyelltem magam, és láthatatlanná akartam válni. Most komolyan? Igen, sajnos, komolyan. Pedig kifejezetten csúnyának tartom, amikor valaki erősen festi magát, ott a bárban mégis igénytelennek és rondának éreztem magam hozzájuk képest.
Persze ez a páromnak is feladatot adott: hogyan érje el végre azt, hogy ne hasonlítgassam magam másokhoz? Hiszen ő napi szinten mindent megtett és megtesz azért, hogy elhiggyem végre, tökéletes vagyok a magam tökéletlen módján. Nem vagyok csúnyább attól, hogy néha táskás a szemem alja, hogy hegek vannak az arcbőrömön, hogy nem lapos a hasam, hogy nem szimmetrikus az arcom... hogy embernek nézek ki, nem pedig egy műmacának. Igen, tudom ezt, felfogom az agyammal, valami a tudalattimban mégsem engedi, hogy megváljak a legyártott képzeteimtől és szorongásaimtól. Vagyis még lejjebb kell menni kikutatni a válaszokat.
Na, a camino-t járva nálam egyrészt ezek jöttek elő. A szembenézés azzal, hogy itt most nem tudok magamra álarcot festeni. Örömmel mondanám, hogy igen, sikerült megszabadulnom ezektől a káros gondolatoktól, és örökké hálás leszek az útnak. Egy fenéket. Az út nem oldott meg semmit. Az út megmutatja azt, ki is vagy valójában, és mi az, amivel még feladatod van. Hazatérés után jön csak a lényeg: hogyan oldod meg?
Fizikai és lelki nyomor ON
Az előbbi sorok után biztos sokan elszörnyülködtetek: „ennek a csajnak komolyan az volt a legnagyobb baja, hogyan nézett ki a túra alatt?!” A válaszom: igen is, meg nem is. Nekem ott MINDEN a legnagyobb problémát jelentette. De azért a fizikai részét, és az abból következő lelki megpróbáltatásokat ki kell emelnem, a külsőmmel kapcsolatos megállapításaim amolyan habként voltak jelen a tortán.
Képzeljétek el, hogy elmentek túrázni. Megcsináltok 20 km-t, utána hazamentek pihenni, juhé. Mi így próbáltunk edzeni a camino-ra. Két-három hetente elmentünk egy-egy hosszabb túrára.
Most képzeljétek el, hogy 32 napon keresztül túráztok napi 20 km-t. Amit nem otthon pihensz ki, hanem egy idegenektől nyüzsgő tömegszálláson (albergue). Minden egyes nap máshol, más idegenekkel körülvéve. Van, hogy nem is tudsz pihenni, mert késő délután érkezel meg, túl sokan vannak, túl hangosak, szar az ágy, stb. (Azért van bőven példa az ellenkezőjére is.)
Szóval nem egy leányálom. Én inkább introvertált ember vagyok, így számomra fizikai szenvedés volt elviselni a többi embert, megosztani az életteremet nemhogy 2, de 20 (!) idegennel. A magánszférám (-szféránk) a szemem előtt semmisült meg. Félrevonulni csak akkor lehetett, amikor gyaloglás közben megálltunk - bár úgy istenigazából még akkor sem, mert akárhányszor leülsz pihenni, a melletted elvonuló vándorok minduntalan megkérdezik, jól vagy-e. Az elején még jólesik a gondoskodás, de egy idő után már nagyon fárasztó. A szállásokon meg pláne esélyed sincs magadba révedni, nekem legalábbis nem nagyon sikerült. Ajtók nyílnak, csukódnak, csapódnak, emberek sutyorognak vagy épp kiabálnak (főleg a spanyolok), a szálláshely vezetője ki-be járkál figyelmen kívül hagyva a „privát” szó jelentését, ágyak nyikorognak minden apró mozdulatra (saját magad alatt is), a legyek mennyiségéről nem is beszélve.
Utólag már nem látom olyan borzasztónak, hisz legalább volt helyünk, nem kellett kinn éjszakáznunk. Azonban amikor jelen pillanatként kellett elviselni és megélni adott helyzeteket, helyeket, az persze más volt. Rosszul éreztem magam, haza akartam menni, és nagyon utáltam mindenkit, aki körülöttem volt. Legbelül féltem. Máté ott volt velem végig minden pillanatban, én mégis rettegtem. Rettegtem, hogy egyszer csak jön majd egy szituáció, amiben elbukom. Rettegtem a többi embertől, a közelségük taszított. Legszívesebben az összes szálláshelyen egyedül lettem volna. Nem akartam, hogy mások lássanak, nem akartam, hogy átlépjék az intimszférám határát, hogy azt lássák, amilyen otthon vagyok. Nem értettem, honnan jön ez a görcsös féltés. Mégis mi a jó nyavalyát szorítottam magamhoz annyira, hogy a többi ember ne lássa?
Közösen jöttünk rá a megoldásra, épp mosás közben: a kapcsolatunkat féltettem annyira a külvilág betolakodásától. Talán, ha egyedül megy az ember, másképp viseli a viszontagságokat, viszont amikor melletted van a párod (vagy akárki más közeli személy), megváltoznak a körülmények. Én magam úgy éreztem, hogy nem akarok vegyülni. Egyszerűen nem volt rá szükségem, mivel az egyetlen, aki mellett biztonságban éreztem magam, az Máté volt. De csakis kizárólag ő. És egy idő után azt vettem észre, hogy egyedül elveszett lennék. Ez a gondolat pedig egyre erősebben vert tanyát az agyamban, nem hagyott nyugodni. Elképzeltem, milyen lenne, ha egyedül mennék. Elborzadtam már csak a felvetésre is. Egyik nap javasolta, hogy próbáljunk meg egy napon át külön gyalogolni, na hát gondolhatjátok, hogy erre is hevesen ráztam a fejem. Pedig nem tévedtem volna el, hisz az úton mindenhol láthatóak a jelek, mégis féltem - leginkább saját magamtól.
A legfőbb bajnak azt tartom, hogy nem tudtam magaménak érezni a camino-t, egyetlen megtett méterét sem. Mivel alapvetően Máté akart menni, az ő álmát valósítottuk meg ketten. Abban bíztam, én is megtalálom a saját kis részemet ebben a „projektben”, előbb-utóbb majd csak rájövök út közben, mi a fenét csinálok én tulajdonképpen itt. Voltak előzetes elképzeléseim: megtalálom a belső szabadságomat, megszeretem a női mivoltomat, elfogadom magam. Önállóan, függés nélkül akartam végigcsinálni és megtalálni azt, amit kerestem. Azt hittem, tudom, mit keresek, azonban már a legelső nap a camino megmutatta, hogy halvány lila gőzöm sincs róla. Meg arról is „tájékoztatást” kaptam, hogy hiába képzelem magamról, mennyire önálló vagyok, mert valójában nagyon nem. Hiába költöztem külön a szüleimtől, hiába kezdtem új életet egy férfi mellett, hiába van munkahelyem, háztartásom, ezek csak az önállóság látszatát adják meg. Lélekben függtem, ragaszkodtam, tapadtam (beszéljünk inkább jelen időben: függök, ragaszkodom, tapadok). Nem tudok elengedni, félek a változásoktól, márpedig a camino során folyamatos változásnak voltam kitéve: naponta változó körülmények, emberek, szállások, érzések, kilométerek. Ragaszkodtam a megszokotthoz egy teljesen szokatlan helyen. Nem engedtem el Mátét, sem magamat, a görcseimet, a negatív gondolataimat. Mindent cipeltem még pluszban magammal - pedig elég lett volna csak a zsák is.
Úgyhogy fájtam. Fájtam lélekben és fájtam testileg. Az első szakaszon, ahol csak a köves utat láttam magam előtt a kopár tájjal, mindkét síkon kínlódtam. Tűzött a nap, árnyékot pár kilométerenként találtunk csak. Napszúrás közeli állapotba kerültem nem egyszer. Ez felidegesített, és többször kiabáltam bele a tájba: „mi a jó büdös francnak trappolok a tűző nap alatt?! Normális vagyok én?!” A meleg kiszívta az energiámat, a lábaim az utolsó kilométereken már csak vonszolódtak. Előfordult, hogy csoszogtam. Máté ment elöl, tűrte a nyűgömet, a kiabálásaimat, a szitkaimat, a rombolásaimat. Én meg kullogtam mögötte, és gyűlöltem mindent. A napon gyaloglás kikészített idegileg. Nem bírtam, ettől pedig csak még dühösebb lettem. Bizonyítani akartam... képes akartam lenni rá, de úgy, hogy közben átszellemülök és mosolygok. Merthogy a fájdalom majd meghozza azt a spiri dolgot, vagy mi...
Talán itt kellene végre megemlítenem, hogyan állok én a spiritualitással. Sokáig humbugnak tartottam, és még most sem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy valóban léteznek-e spirituális erők, élmények. Tiniként és egyetemistaként is dilinyósnak tartottam minden embert, akinek mélyebben köze volt a spirituális dolgokhoz. Nem értettem őket, az agyam nem fogta be az általuk közvetített tartalmakat, és nem voltam elég türelmes ahhoz, hogy kivárjam, amíg velem is megtörténik a „csoda”.
Ma már azért némiképp máshogy látom a dolgot, mivel több olyan nagyszerű emberrel is összehozott a sors, akik hisznek a spiritualizmusban és tapasztalják is azt. Többek között a párom is ilyen. És bár legtöbbször keményen elutasítom a nézeteit, azt azért be kell látnom, hogy nála bizony működik. Ő olyan ember, aki már látja, hogy az, ami körülvesz minket, csak egy síkja a világnak. Szereti az embereket, nyitott a világ és annak változásai felé, elfogad mindent olyannak, amilyen. Mindenkiben meglátja azt az egységet, amely (a spirituális tanok szerint) mindenhol ott van: emberekben, sejtekben, állatokban, növényekben - mind egyek vagyunk, egy és ugyanazon dologból származunk. Ezt a mélyről jövő teljes elfogadás - szeretet állapotot ezelőtt még sosem tapasztaltam. Egy olyan erő birtokában vannak azok, akik ezt elérték, amely megingathatatlan. Máté is pont ilyen: erőteljesen áll, mint egy hatalmas fa, kitéve a viharoknak, mindenféle időjárási elemnek, állatok és emberek rombolásának vagy épp szeretetének, de ő csak áll tovább és figyel, nem ítélkezik, csak szeret és elfogad. Ez az erő fantasztikus. Tisztelem és csodálom, és mérhetetlenül hálás vagyok azért, amiért én is részesülhetek benne. Mindazonáltal nem hiszem, hogy valaha a birtokába juthatok ennek az erőnek. Túl sok bennem a düh, a dac, na meg a gonoszság. Most a sötét oldalam dominál, ami a camino alatt elemi erővel tört ki belőlem, és azóta sem hagy békén. Ő szerinte végig kell mennem ezeken a szakaszokon, hogy majd később megnyugodhassak. Csak én meg türelmetlen vagyok, és azonnal az eredményt akarom, megkerülve a kemény munkát. Mert hát nem annyira szívderítő ez az önismeret dolog, valljuk be.
Szóval nagyon akartam azt a spiri élményt, de nem igazán jött. Vagy jött, csak én nem vettem észre, hogy ott áll velem szemben. Az biztos, hogy az út kihozta belőlem a legrosszabbat, és ez nagyban megnehezítette mindkettőnk helyzetét. Nem is tudom, kinek volt nehezebb. Akkor azt gondoltam, nekem, mert csak én nyűglődtem mindkét felületen: fizikailag és lelkileg is. Viszont kínlódásaim közepette nem érdekelt, hogy Mátéban mit okozom, meg sem kérdeztem, jól van-e, még csak meg sem próbáltam normálisan viselkedni azért, hogy neki jobb legyen, és ne csak a boldogtalanságomat és a dühömet lássa. Nehéz volt neki is, mert folyton támogatnia kellett, nehogy szétcsússzak. Mindig ott kellett lennie a látószögemben, nem hagyhatott egyedül. Ezek nem voltak kimondva, csak valahogy tudtuk. Én ezt közvetítettem felé, ő pedig dekódolta.
Hálás vagyok neki, amiért mindig biztosított arról, nem fog otthagyni a puszta közepén. Pedig megtehette volna... más már rég megtette volna. Számtalanszor beszéltem vele csúnyán, olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amit nagyon megbántam. De már visszacsinálni nem tudom. Nagyon mély szeretet kell ahhoz, hogy ezt valaki elviselje, én valószínűleg fordított esetben képtelen lettem volna rá.
Ő és a szeretete / szerelme volt a camino igazi ajándéka és jelentése számomra.
Egy tisztulási folyamat kezdete
Miután hazaértünk, az érzelmi hullámvasút nem szűnt meg, és egyre jobban kezdtem utálni magam. Máté többször is kifejtette azon véleményét, hogy ahhoz, hogy békére leljek és elfogadjam magam (na meg a világot, amiben élek), előbb át kell élnem ezeket a mélypontokat. Muszáj, hogy a mocsaramat megtisztítsam - ergo épp egy tisztulási folyamaton megyek keresztül. Igazat adok neki, de attól még nem vagyok boldog. Szar dolog zakkantnak érezni magam, folyamatosan „kihányni” a sok mocskot belülről, ami természetesen a páromon landol. Aki pedig tűri és elfogadja, mert tudja, hogy most erre van szükségem.
Nem történt semmiféle megváltás, amikor megérkeztünk Compostelába. Nem éreztem semmit... csak haza akartam végre menni 5 hét kínlódás után. Pedig annyira vártam a megváltás érzését, vagy valami kis lelki feltöltődést... de semmi nem történt. Két napra leutaztunk még az óceánhoz, azonban a lelki fáradtság miatt nem igazán tudtam kiélvezni az ott töltött időt. Már minden és mindenki idegesített, a halálba kívántam a spanyolokat, és csak azt vártam, hogy eljöjjön a szombat, és mi végre elindulhassunk haza.
Nagyon nehéz út volt. Ilyen hullámvölgyes lelkivilággal, mint ami nekem van, meg pláne. Nem így képzeltem el, mindenesetre már nem bánom, hogy így történt. Ez a pár oldalas leírás is kábé két hónap alatt készült el, ennyi idő alatt pedig a camino élmény is kezdett átalakulni bennem. Az út óta folyamatosan tisztulok, változom, néha nyugtalan vagyok, néha elégedett. Alapvetően sok változás történt kettőnk életében szinte rögtön azután, hogy hazaértünk, így még nehezebb volt végiggondolnom, mi is történt velem, velünk a camino alatt. De az idő persze segít: most úgy érzem - a sok lelki nyavalya ellenére -, hogy végigcsináltam valamit, amit sem én nem néztem ki magamból, sem mások belőlem. És két hónap után már valamennyire hiányzik is az ott eltöltött idő. Na meg a túrázás... már mehetnékem van. :)
Amikor hazajöttünk, szentül meg voltam győződve arról, hogy soha többé nem veszek részt ilyesmiben. Mert hogy nem nekem való. De az út most kezd meggyőzni arról, hogy igenis van helyem a zarándokutak világában... nem biztos, hogy ehhez mindig bakancsot kell húznom, elég, ha kinyitom a szívem és a szemem a világra.
Azt hiszem, talán egy kicsit azért mégis camino- és gyaloglásfüggő lettem... :)
***
Összesen három cikk készült a témában, ezeket itt érheted el:
Ha kíváncsi vagy az úton készült képekre, azokat az alábbi Google Fényképalbumokban érheted el:
Jó kis bármi. Ez Dávid egyik filozófiájának végkövetkeztetése. Sokat túrázunk együtt, a fenti képen két hónappal a spanyol út előtt, a Csobáncot jártuk meg a tavaszi napsütésben. Lélekben ő is jött velünk a Caminora, ahogy minden barátunk. Sok szólást és beszédfordulatot tanulunk a körülöttünk élőktől, akarva, akaratlanul. Mikor éppen hegyre másztunk, gyakran csúszott ki a szákon: jó kis emelkedő. Vagy éppen kiszáradt torokkal, üres flakonokkal egy kutat találva így szóltunk: jó kis víz. Még akkor is, ha tudtuk, hogy a spanyol csapvíz íze borzasztó. Buddha közönye bújt el ebben az amúgy szarkasztikusnak hangzó mondásban. Konstatáljuk hogy ez vagy az történt. Mintha tehenekként csak bőgnénk egyet-kettőt a levegőbe. Hogy miért adjuk ki az a hangot, és hogy kinek szól valójában, az rejtély. A célja nem más: megosztani egymással a jelen történését. Jó kis út. Jó kis Magyarország. 